Pár nappal később egészen kezdtem megszokni
a helyzetet, amibe kerültem, ami persze nem jelentett egyet azzal, hogy el is
fogadtam. Magamban még mindig azon töprengtem, hogy hogyan is tudnék
elmenekülni innen, de tekintve, hogy szó szerint rabként vagyok itt tartva, nem
sok használható jutott eszembe. Jelen helyzetben már annak is örültem volna, ha
néha napján kimehetek egy picit a friss levegőre, de semmi. Teljesen korlátozva
voltam a szabadságomban.
Az, hogy ennyit voltam egyedül elég időt
hagyott nekem a gondolkodásra, de én csak is imádott Jonginomra tudtam
gondolni, hogy mi lehet vele. Még elbúcsúzni sem tudtam tőle, annyira hirtelen
történt ez az egész. Utáltam ezt az egészet, tehetetlennek és szerencsétlennek
éreztem magam.
Az ajtó hangos dörömböléssel nyílt ki, és
megjelent fogva tartóm az ebédemmel. Még, ha nem is vagyok éhes, jobban járok,
ha eszek egy keveset, mert nem szeretnék úgy járni mint első két nap.
- Chanyeol... – félve pillogtam rá. Sosem
tudom kiszámítani éppen milyen kedvében van, és nem szeretném magamra
haragítani.
- Mondd cicám. – A hideg rázott ezektől a
hülye becenevektől, de ezt sem merem szóvá tenni már.
- Szeretnék egy kicsit kimenni innen.
Kezdem magam depressziósnak érezni a folytonos bezártságtól. Kérlek. – Láttam
rajta, hogy gondolkodóba esett, talán elérhetek nála valamit. Nagyon szerettem
volna, mert kezdek idegösszeroppanást kapni.
- Tudod mit? Megbízom benned, lásd milyen
jó szívem van. Ma este kertipartyt tartok, megengedem, hogy el gyere te is. De
csak visszafogottan, nem szeretném, ha megint engedetlen lennél, mert tudod,
nekem sem esik ám jól, ha bántanom kell téged. Ne aggódj semmin, hozatok neked
megfelelő öltözéket, aztán jövök érted este.
- Kertiparty? Kik lesznek mégis ott? –
Összeráncoltam a szemöldököm, nem szerettem volna holmi gyilkosok és bűnözők
társaságában tengni-lengni.
- Ügyfelek, munkatársak, barátok, rokonok.
Ne aggódj, senki olyan, aki csak egy ujjal is hozzád érhetne.
- Eszembe sem jutott ilyen.
- Eszel te rendesen? – Felemelte a pólót
rajtam, én pedig teljesen megalázva éreztem magam. Minek nézeget ez engem?
Hirtelen kaptam a póló után és visszarángattam magamra.
- Eszek! És ne kukkoljál.
- Ó édesem, foglak én még ennél kevesebb
ruhában is látni egyszer. – Megnyalta ajkait, mire nekem is nyelnem kellett egy
nagyot, bár van egy sejtésem, hogy nekem teljesen más okból, mint neki.
Egész életemben úgy terveztem, hogy Jonginnal
fogom leélni a hátralévő időm, ő lesz nekem az első, és az utolsó is, nem
véletlen adtam neki oda magam. Amióta az eszemet tudom jóban vagyunk, kiskorunk
óta ismerjük egymást. Először csak a szüleink voltak jóban, majd óvodás
korunkban mi is elkezdtünk barátkozni egymással. Boldog voltam, hiszen
megtaláltam egy igaz barátot a személyében, még az iskolát is úgy választottuk,
hogy ne kelljen elszakadnunk egymástól. Ő lett a legjobb barátom, soha nem
hagyott engem cserben, mindig ott volt nekem, ha kellett, és természetesen
fordítva is.
Aztán az egyik középiskolai bulin nagyon
összevesztünk. Akkoriban nagyon tetszett nekem egy srác, aki egészen a buli
napjáig azt sem tudta, hogy létezem, ott azonban mégis felfigyelt rám. Beszélgettünk,
táncoltunk, végül pedig lekapott. Az volt életem első csókja, és nem így
képzeltem el. Nem is értettem az emberek mit szeretnek benne annyira, mert én
egyáltalán nem voltam elájulva tőle, sőt. A srác egyre erőszakosabb lett,
durván csókolt, kezét a fenekemre helyezte, hiába toltam el onnan. Erőszakosan
nekinyomott a falnak, nem hagyva nekem semmi menekülő utat, és hiába is
kiáltoztam volna segítségért, úgy sem hallotta volna senki sem, hiszen a zene
nagyon hangosan szólt. Végszóra azonban Jongin megérkezett, és lerángatta rólam
azt az állatot, hogy aztán karon ragadva engem kitessékeljen a levegőre.
Tisztán emlékszem minden egyes szavára, hogy hogy lehettem ennyire hülye, mégis
miket képzeltem, mikor mindenki tudja, hogy Ryuho csak a szexre hajt, semmi
másra. Elszégyelltem magam, belesajdult a szívem is, ahogy Jonginra néztem, és
láttam a szemében a fájdalmat és a csalódást. Veszekedtünk, ordibáltunk
egymással, végül legnagyobb meglepetésemre magához húzott, és megcsókolt.
Teljesen máshogy csinálta, mint Ryuho, teljesen más érzés volt nekem is, és
ebben a pillanatban megértettem miért szeretik annyira az emberek. Szerencsére
meg tudtuk beszélni utána, azóta pedig semmi és senki nem tudott minket
szétválasztani egymástól. Teljes mértékben biztos voltam abban, hogy szerelmes
vagyok belé, és senki mást nem akarok csak is őt.
Nagyot sóhajtva láttam neki ebédemnek, és a
napok során azzal is megbarátkoztam, hogy Chanyeol néha itt marad, és
végignézi, ahogy eszek.
- Mégis min töröd azt a szép kis buksid?
- Mindegy min gondolkodom, téged úgy sem
érdekel.
- Ne legyél ilyen kegyetlen – biggyesztette
le ajkait. Kezd az őrületbe kergetni. Hol aranyos és kedves, törődő, hol pedig
egy pszichopata állat. Teljesen összezavar, mintha legalább bipoláris zavarban
szenvedne. – Tudhatnád, hogy minden érdekel, ami veled kapcsolatos.
- Tényleg tudni akarod? A barátomon
gondolkodtam, hogy mi lehet vele, és nosztalgiáztam magamban, hiányzik.
Hiányzik az ölelése, a csókjai, a mosolya. – Láttam, hogy megfeszült, szemeiből
dühöt és csalódottságot tudtam csak kiolvasni.
- Nem megmondtam neked, hogy ne emlegesd
azt a férget? – Hatalmas erővel csapott az ágy melletti kis asztalra, ám engem
ez nagyon megijesztett, reszkettem, nem tudtam mi fog most következni. Az pedig
külön fájt, hogy ilyen szavakkal illeti a páromat.
- De te kérdezted! – Kibuggyant az első
könnycsepp a szememből, amit lassan követett a többi is. – Ha tényleg annyira imádsz,
akkor engedj haza innen.
- Otthon vagy. Szokj hozzá. – Hangja rideg
és érzelemmentes volt, nem tudtam hova tenni.
- Ha otthon lennék, meglenne a szabadságom.
Kérlek, hadd menjek haza.
- Szabadság kell?! Akkor mondjuk talán ne
üsd bele a csinos kis pofid olyanba, amihez semmi, de semmi közöd nincs! Tudod
mi ment utána? ’Hogy lehet ilyen
neveletlen egy szerető?’ ’Nem tudod kordában tartani a kis ribancot?’ ’Nem ezt
szoktuk meg tőled, Chanyeol!’ Mindenki, ismétlem mindenki a seggedről
beszélt utána, mert természetesen olyan bénán estél, hogy mindenki látta. Van
fogalmad róla mennyire féltékeny voltam, és legszívesebben mindet megöltem
volna helyben? – Nem kiabált, hangja túl nyugodt volt, amitől csak még jobban
féltem.
- B-bocsánat. Nem tudom hányszor kértem már
bocsánatot. – Szidását hallgatva sós cseppjeim csak még jobban folyni kezdtek,
így teljesen fátyolos szemekkel láttam csak, ahogy a füles mozdul, és karomat
elkapva húzott az ölébe. Kezeit félgömbjeimre helyezte, végül belemarkolt.
- Ez itt csak is hozzám tartozik. –
Mancsait átvezette a combomra, amik teljesen csupaszak voltak. – Megértetted? –
A hirtelen jött csípő érzésre megugrottam egy picit, ahogy tenyerei találkoztak
meztelen testrészemmel. Nem mertem megszólalni, csak bólogattam. – Nem
hallottam!
- I-igen, meg. – Ajkaim remegtek, végezetül
pedig arca meglágyult, óvón ölelt át, és nyugtatóan simogatta a hátam.
- Ha tudnád memnyire fel tudsz izgatni. –
Hangja rekedtes volt, forró leheletét éreztem a bőrömön, ujjai pedig gerincem
mentén szánkáztak fel-le. Éreztem merevedő férfiasságát is, emiatt pedig pír
szökött az arcomra. – Legszívesebben most belebasználak a matracba és nem
kímélnélek. De megvárom, ameddig majd könyörögsz érte.
Meg akartam szólalni, hogy arra várhat, de
egy hang sem jött ki a torkomon. Mi több, ki akartam mászni az öléből, de nem
mertem megmozdulni, féltem szinte mindentől. Kiszámíthatatlan volt, sosem
tudtam éppen min jár az esze, de talán jobb is volt ez így. Nem tudom min
gondolkodhat egy gyilkos, de van egy sejtésem, hogy már csak a gondolataitól is
rettegnék.
- Miért vagy benne olyan biztos, hogy
könyörögnék neked bármikor is érte? Tudod én nem szexelek össze vissza, csak
olyannal, akit szeretek! – Dühösen töröltem le a könnycseppjeim ökölbe
szorított kezeimmel. Annyira mérges voltam rá, hogy az elképzelhetetlen.
- Ugyan bébi, figyeld meg, így lesz. Minden
kis ribanc ilyen. Eleinte csak kéretik magukat, de aztán mikor rájönnek, hogy
innen nem menekülnek, mindig beadják a derekuk. Ugyan ez lesz veled is.
- M-mi van most a többiekkel? – Félve
kérdeztem meg, bár volt egy sejtésem, hogy mégis mi történhetett velük.
- Ó, mi van velük? – Ércesen kacagott fel.
– Némelyikük nem bírta a kiképzést. A többi jó pénz fejében befogja a száját és
éli a kis életét. Az, hogy milyen indokot találnak ki otthon már nem az én
saram. De egyik sem mer pofázni, tudják, hogy bárhol rájuk találok.
- Te őrült vagy, remélem tudod. –
Hitetlenkedve ráztam a fejem, az agyam igyekezett felfogni mégis miket mondott
nekem az előbb.
- Aww, köszönöm a bókot. Igazán. – Vigyora
kiszélesedett. Végre valahára kikecmergett alólam, felállt az ágyról, és az
ajtóhoz sétált. – Készülj, hozatok neked ruhát estére. – Ezzel a mondattal
hagyott engem hátra a szobában.
