Ajándék

Karácsony előtt álltunk nem sokkal, ám ez a mostani nekem semmi jóval nem kecsegtetett. Tavaly még itt volt velem, együtt készültünk, vidáman sütögettünk, habár nem egy konyhatündér, de én még ezt is imádtam benne. Minden tárgyon érzem még az illatát, a levegőben, néha végtelen magányomban még a hangját is felfedezni vélem a szoba borús csendjébe. Olyankor kezdem úgy érezni, hogy az őrület határán vagyok. Miközben tudom jól, hogy közel sincs így, csak őrülten hiányzik, még a mai napig is. Annyira megszoktam, hogy velem van, hogy még ajándékkal is készültem neki. 

Az ablakpárkányon ülve néztem az egyre kövérebb hópelyheket, kezemben egy bögre, az idegeimre most jó hatással lévő forrócsokival. Mindketten annyira szerettünk itt ülni, a meleg, biztonságot nyújtó helyiségben, és nézni, ahogy a fehérség ellepi a tájat. 

Tudom, hogy én rontottam el, és miattam kell egyedül töltenie neki is az ünnepeket, és ha tehetném, változtatnék rajta. Hirtelen ötlettől vezérelve a telefonom után nyúltam, és a névjegyzékben rögtön az ő nevére mentem, ami mögött még mindig ott díszelgett egy pici szív. Az ujjaim maguktól cselekedtek, és már csak a telefon megszokott búgására eszméltem fel. Remegett a kezem, a testem, az egész lelkem. Féltem, mi lesz, ha felveszi, attól azonban még jobban, hogy ezt a hívásom is ugyanúgy ignorálja majd, mint a megelőzőeket. Azt sem tudtam mit szeretnék neki mondani, egyáltalán merek-e bármit is szólni, ha újra meghallom csilingelő hangját. Aztán vége, eleinte semmit nem hallottam, végül csak beleszólt, és nekem a szívem ismét sebesen kezdett dübörögni a mellkasomban, szinte majd’ kiszakadt a helyéről. 

- Szia, Chanyeol.

Megköszörültem a torkom, most már nem tehetem le. Hónapok óta az első alkalom, hogy felvette, és hajlandó velem beszélni. 

- Baekhyun… - Alig hallhatóan szóltam bele a készülékbe, és éreztem, hogy innentől nem bírom tovább. Eddig tartottam magam, de most eltört bennem minden. Az első gömbölyded könnycsepp végigszántott az arcomon, egészen remegő ajkamig, ahol megéreztem a már ismerős sós ízt. 

- Elárulod mit szeretnél, vagy le is tehetem? – Hangja ridegnek hatott, bár azt hiszem megérdemeltem. 

- Ne tedd le! – Talán túl kétségbeesettnek hangozhattam, de nem érdekelt. – T-találkozz velem, kérlek. Szeretnélek látni, nem szeretnék egyedül karácsonyozni. Olyan szürke és élettelen minden nélküled. – Hallottam mekkorát sóhajtott a vonal másik végén, és nagyon jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, beletúrt selymes hajába is. 

- Átmegyek, jó? 15 perc és ott vagyok. 

Bontotta a kapcsolatot, nekem pedig lekerült a vállamról az ólomnehéz súly. Ha átjön, az már nem lehet olyan rossz előjel. Talán kíváncsi rám egy kicsit. Hirtelen boldogság futott át a testemen, jólesően kirázott a hideg, és a 15 perc most óráknak tűnt. A percmutató az órán kínzó lassúsággal vánszorgott, mintha az idő is ellenem lett volna. 

Végül hallottam, ahogy kattan a zár – ezek szerint a kulcsot megtartotta, amit a két éves évfordulónkra adtam neki, ezzel is üzenve, hogy bármikor jöhet hozzám. Melegség töltötte el a bensőmet, habár nem volt olyan eget rengető dolog. 

- Chanyeol… - Meghallottam bizonytalanul csengő hangját. Fél perc sem telt bele, előtte termettem, és szorosan öleltem magamhoz. Nyakamon éreztem forró leheletét, ami egész testemen átfutó bizsergést okozott. Eleinte meg sem mozdult, aztán vékonyka karját éreztem átfonódni a derekamnál. Beszippantottam édeskés illatát, a samponja aromája az orrom csiklandozta, én pedig végre levegőt is mertem venni. Finoman végigsimítottam csillogó haján, egészen az arcáig. Bársonyos arcbőrén kristálycseppek jelentek meg, amit ujjbegyemmel próbáltam felitatni. 

- Gyere beljebb, hideg lehet odakinn. Meg ne fázz. 

- Kicsit hűvös az idő, de nem vészes. 

- Kérsz forrócsokit? Direkt többet csináltam, tudom mennyire szereted. - Enyhe mosoly bújt meg ajka sarkában, amitől nekem is jobb lett a kedvem.

- Szeretnék. – Azon lendülettel ráfogtam vékony csuklójára, és óvatosan a konyhába húztam. 

- Hiányoztál Baekhyun. Tudom, hogy óriási hibát követtem el, de kérlek, bocsáss meg nekem.

- Tudod Chanyeol, én már rég megbocsátottam neked… 

Gyors ütemben kaptam fel a fejem, és fordultam felé, közben az újramelegített édes italt elé toltam. Nem akartam hinni a fülemnek, de talán ez lesz a szerencsenapom. Semmit nem szerettem volna jobban, mint ismét vele lenni, és boldoggá tenni. 

- Akkor… Miért nem kerestél? – Hitetlenkedve, hatalmas szemekkel pislogtam élettel teli íriszeibe. 

- Vártalak. Hogy te keress engem, és te hiányolj előbb. Volt, amikor direkt nem fogadtam a hívásaid, mert nagyon mérges voltam még rád, amiért megcsaltál. Senki nem alázott még meg engem annyira, mint akkor te. Mai napig nem tudom az okát, miért tetted, de… Nem is szeretnék többet ezzel foglalkozni. Én megbocsájtottam neked, és az a helyzet, hogy sokkal jobban szeretlek annál, hogy örökre haragudjak rád. Nekem sem volt jó, ameddig harag volt a szívemben, sokkal szomorúbbak lettek a napjaim is tőle. – Letérdeltem elé, kissé hideg kezeit az enyémekkel takartam be, amik aztán kényelmesen combján találtak megnyugvást. 

- Hihetetlenül szégyelltem magam, ezért mikor nem vetted fel, már egy idő után keresni sem mertelek. Adj nekem még egy esélyt, és ha még most nem is tudsz bennem megbízni, adj lehetőséget, hogy bizonyítsak. Ugyanúgy lángol a szívem érted, ahogy eddig is, és bár korábban megszokottnak gondoltam, hogy itt vagy, ez a pár hónap rádöbbentett mennyire unalmas minden nélküled. Szeretlek, Baekhyun. – Kicsi tenyerét megcirógattam, ő pedig azonnal összefűzte ujjainkat. 

- Én is szeretlek téged, Chanyeol. És boldog karácsonyt, kis idiótám. – Vigyora fültől fülig ért, ettől pedig gyomrom bukfencezett egy hatalmasat. 

- Boldog karácsonyt, Baekkie. 

Hajnali egy óra lehetett, mikor az álom elnyomott minket. Reggel mikor felébredtem, kicsit félve lestem magam mellé, de mikor észrevettem szuszogó alakját, kicsit megnyugodtam. A szürke, hétköznapi dolgok ismét színt kaptak, a rideg, félig holt lelkem mintha csak az Élet vizéből kortyolt volna, ismét emberinek éreztem magam. A tegnap történteknek hála bátorkodtam közelebb merészkedni hozzá. Remegve hajoltam még közelebb hozzá, pirosló párnáim az ő kiszáradt, félig elnyíló ajkaihoz tapadtak, amitől kicsit mozgolódni kezdett. Eleinte meg se mozdította kicsiny száját, amint aztán éberebb lett, úgy kapott utánam, mint fuldokló az életet adó oxigén után. Hosszú, sovány ujjait orcáimra helyezte, az enyémek pedig tincsei közé szöktek. Elválásunk után nyomott még egy puszit a számra, és sötétbarna koronáját mellkasomba fúrta. 

- Szeretnék minden reggel így felkelni. Minden nap melletted. Tökéletes lenne – duruzsolta rekedtes hangján a pólómba. 

- Ha ez a kívánságod, így foglak felkelteni minden reggel. – Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak, és még közelebb vontam magamhoz törékeny testét. 

Ez volt a hiányzó darab a kirakósomból, ő az én éltető energiám, és soha többet nem követek el akkora baklövést, mint akkor régen. Vele teljes az életem, csak egy mosolya képes olvadásra késztetni a hónapok alatt befagyott szívemet, a hangja a legédesebb melódia a fülemnek, a puszta jelenléte örömtelibbé tudja varázsolni az unalmas napjaim. És bárki bármit mondjon, ennél nagyobb kincs nem kell az életembe.