Másnap irdatlan fejfájással ébredtem, de megmelengette a
lelkem, hogy Chanyeol még mindig ott volt velem, és ölelt, mintha csak az élete
múlott volna rajta. Nem értettem ezeket a különös és furcsa érzéseket, amik a
bensőmből áradtak, fogalmam sem volt mit kellene tennem. Próbáltam nem rájuk
gondolni, de mégha utáltam is bevallani magamnak, Chanyeol tényleg kedves és aranyos
volt velem. Habár nem szeretem a túlzott féltékenységet, főleg, ha okot sem
adok rá, tőle valamiért mégis tetszett.
Mosolyogva figyeltem békés, alvó arcát, néha-néha ujjammal
meg is érintettem, mire kicsit összerezzent, de nem ébredt fel rá. Ugyanakkor
rosszul éreztem magam, mert nem helyes, amit tegnap este csináltunk, és bele
sem merek gondolni abba, hogy mi lett volna, ha tovább megyünk. Mégis kettősség
játszódott le bennem, mert nem akarom megcsalni ennél is jobban Jongint, de
kiver a víz, ha arra gondolok, hogy másokkal szexel a mellettem alvó férfi.
Talán csak a büszkeségem sértené, ha mással hemperegne, amíg engem itt fogva
tart, mert hát kinek esne jól, ha nem lenne elég valakinek. Azonban, nem lenne
szabad nekem ilyenekre gondolnom, mert hát kit érdekel, hogy ő éppen kivel dug.
Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy észre se
vettem mikor ébredt meg a füles. Onnan érzékeltem csak, hogy maga alá gyűrt,
ajkait az enyémnek tapasztotta, és merev altestét is hozzám préselte. Meglepôdtem,
nem kicsit, de azon még jobban, hogy testem reagált is, és kissé
rakoncátlankodni kezdett ott lent. Éreztem, ahogy vigyorog, kezét csípőmre
vezette, és rámarkolt.
- Ugyan bébi, érzem, hogy te is akarod, olyan nehéz lenne
beadni a derekad. A többi ennyi idő elteltével már rég alattam volt.
- Az a többi volt, Chanyeol. Nekik lehet nem volt párjuk. –
Szeme elsötétült, tudom, hogy utálja, ha Jonginról beszélek, de néha
elkerülhetetlen.
- Neked sincsen. Most már. Tudod te mit csinál a drágalátos
kis Jonginod? – Gonosz vigyorra húzta az ajkait, rajtam pedig rossz érzés lett
úrrá.
- Honnan tudnám, mikor fogva tartasz? És írni sem tudok neki.
- Nem bánkódott sokat, elhiheted. Azóta már valami Kyungsoo
nevű törpével járnak össze.
- Nem hiszek neked. Kyungsooval csak barátok.
- Én is szívesen lennék olyan barátod, mint Kyungsoo neki.
De, ha nekem nem hiszel, vannak képeim, amik bizonyítják. Nem hazudnék neked.
Arcomat könnycseppek szántották végig, nem kellett sokat
beszélni arról, hogy vajon mégis mit csinálhatnak azok ketten. Dühös voltam és
csalódott, mert nem ilyennek ismertem meg Jongint, de úgylátszik kijött az
igazi személyisége.
- Mi az? Erre nem számítottál, mi? – Hangja gúnyosan
csengett a fülembe, és nem értettem miért jó ez neki.
- Hagyj békén. Csak… Ne szólj hozzám. – Elfordultam tőle,
összegömbölyödtem, és azt kívántam bárcsak eltűnne. De nem csak ő, hanem minden
és mindenki. Egyedül akartam lenni, senkire nem voltam kíváncsi. Csalódtam
Jonginban, nem ilyennek ismertem meg, és fájt, hogy a hátam mögött így
viselkedett velem. Ezek után abban sem vagyok biztos, hogy ameddig együtt
voltunk, addig nem járogattak ezek ketten össze. Nem értettem mit csinálhattam
rosszul, mikor mindig mindent megadtam neki, amit szeretett volna.
- Ugyan bébi, nem ér ennyit az egész. Én itt vagyok neked,
bármikor nagyon szívesen.
- De az nem ugyanaz! Honnan is tudhatnád, hiszen te magad
mondtad, te sosem vagy, vagy voltál szerelmes.
- Pont ezért. Faszság az egész. Bármelyik ribancot
megkaphatom, amelyik éppen megtetszik, nem fáradozom olyanokkal, hogy
megismerjem őket, hiszen csak ez lenne a vége, és tudom jól, hogy nem én
sérülnék, hanem ők. Nem vagyok egy párkapcsolat-támogató ember.
- Bármelyik… ribancot? – Elkerekedett a szemem. Ha ez most
engem is egynek gondol közülük, esküszöm szétverem. Rám nagyon sok mindent
lehet mondani, de hogy ribanc lennék, azt pont nem.
- Bemegyek egy bárba, azt kapom meg, akit csak akarok. Ha
eljártál volna szórakozni néhanapján, téged is bármikor könnyűszerrel
megkaphattalak volna. – Arckifejezése mindent elárult, egoista kijelentéseitől
borsódzott a hátam.
- Parancsolsz? – Hangom megemelkedett, nem akartam hinni a
fülemnek. – Te most burkoltan leribancoztál engem?
- Biztos vagyok benne, hogy úgy nyögnél alattam, mint egy
utolsó szajha. – Sajnos, vagy nem sajnos, nem tudtam kontrollálni a kezem, és
visszakézből akkora pofot adtam neki, hogy még én magam is meglepődtem rajta.
Arca megrezzent, kezdett eluralkodni rajta a düh. Belepréselt a matracba,
kezeim egyik kezével szorosan összefogta, én pedig mozdulni sem bírtam.
- Mit gondolsz, ki vagy te? Másokat ezért már rég
megkorbácsoltattam volna, ha nem rosszabb! De úgy hiszem neked is kijárna egy
alapos verés. Téged nem tanítottak meg a jó modorra?
- Téged nem tanítottak meg arra, hogy nem rablunk el
kényünk-kedvünk szerint embereket?! Kettőnk közül még mindig neked nagyobb a
bűnöd!
- Fogd be a szád, ha jót akarsz magadnak! Akármennyire is
szép vagy, az én türelmem is véges, és tanuld meg, hogy hol a helyed! Itt én
parancsolok, te pedig szépen követed az utasításaim.
- Nem is csodálom, hogy nem keresel szerelmet, senki nem
tudna megszeretni téged. Annyira egoista, önimádó, bunkó paraszt vagy, hogy azt
elmondani nem lehet! Ez senkinek nem jön be. – Tudtam nagyon jól, hogy magam
alatt vágom a fát, mert sose bírom befogni a pofámat, de mit gondol, ki ez? Még
hálásnak kellene lennem, hogy elrabol, és nem erőszakol meg minden áldott nap?
- Mondod ezt te? Előadod magad, és elhiteted az emberekkel,
hogy te milyen jó fiú vagy, közben meg csak egy szűzkurva. Ettől még a valódi
ribancok is jobbak!
- Valóban? Akkor keress magadnak egy valódi ribancot, engem
pedig engedj el, mert nem vagyok hajlandó ilyen undorító módón viselkedő
emberekkel együtt élni.
- Azt majd én eldöntöm, hogy mikor mehetsz el. Jobban jársz,
ha megtanulsz együtt élni végre a gondolattal, mert egy darabig még ez a hely
lesz az élőhelyed. Ne hidd, hogy különleges vagy itt, mert nem. Ugyanolyan
vagy, mint a többi.
Nem kellett volna túl sokat foglalkoznom azzal, amit
mondott, mert hát ki ő nekem? Senkim sem. De mégis, tőrként fúródtak a szívembe
a szavai. Sosem gondoltam magam különlegesnek, de más szájából hallani még
fájdalmasabb volt. A mellkasom szorított, és már rég nem azért, amit Jongin
művelt velem. Könnyeim égették az arcomat, nem akartam sírni, főleg nem előtte,
és főleg nem azért, amit mondott, de nem tudtam megálljt parancsolni nekik.
Hallottam gúnyos kacagását, amitől csak még jobban szégyelltem magam.
- Komolyan, annyira egyformák vagytok! Mind azt hiszitek,
hogy bármit is jelentettek számomra, pedig nem.
– Erre a mondatára még az ajkaim is remegni kezdtek, dühösen töröltem le
a leszánkázó könnycseppjeim. – Csak ne szeress belém, mert te fogsz rosszabbul
járni. - Válaszolni sem voltam képes, annyira fájt a mellkasom, és szó szerint
sípolt a tüdőm.
Még utoljára végignézett rajtam, majd felállt az ágyról és
kiviharzott onnan. Végre mertem levegőt venni, habár egész testem reszketett.
Visszhangzott a fejemben utolsó mondata, és próbáltam magam meggyőzni, hogy
esély sincs arra, hogy megszeressem.
