Rabod vagyok - első fejezet

Az első éjszakám borzalmasan telt ebbe a pokolba, ahova belekényszerített ez az őrült. Reggel igyekeztem minél többet aludni, hogy ne kelljen vele beszélnem, vagy ne kelljen látnom. Biztos valami agyi defektusa van, mert én őt nem ismerem, így ő sem ismerhet engem. Bár, ha a nevemet tudta, akkor elképzelhető. Erősen gondolkodtam, hogy honnan ismerhet, de semmi elképzelésem sem volt. Az egyetemről biztosan nem, eléggé szürke egérke vagyok ott, leginkább csak tanulok és semmi mást nem csinálok. Esetleg a munkahelyem láthatott már, mert hiába jó a memóriám, nem minden vendégnek jegyzem meg az arcát, aki betér hozzánk a kávézóba.

Gondolkodásomból az ajtó nyitódása zavart fel, mire én össze is rezzentem, és belépett rajta az a személy, akinek igazából sem a nevét, sem az életkorát nem is tudom. Jelen esetben mondjuk sokkal jobban érdekel, hogy mégis miért hozott engem ide.

Vigyora kiszélesedett mikor meglátta, hogy már fent vagyok, és letett az ágyamra egy tálcát, tele finomabbnál finomabb ételekkel. Habár nem voltam éhes, így kedvesen arrébb toltam a tálcát, jelezve, hogy nem kérek semmiből sem.

- Egyél csak bébi, nem akarom, hogy elfogyjál.

- Ki vagy te? És főleg, minek hoztál engem ide?

- Hogy ki vagyok én? – Leült mellém az ágyra, azonban én szerettem volna minél távolabb lenni tőle, ezért kihúzódtam teljesen az ágy szélére. – Ugyan már, hát nem kell félned tőlem. Chanyeolnak hívnak, veled egyidős vagyok. Na jó, igazából kicsit fiatalabb tőled, de az a pár hónap semmit nem számít.

- H-honnan ismersz te engem ilyen jól? Azt sem tudom ki vagy!

- Nem baj, nem is az a lényeg. Én ismerlek téged. Most pedig egyél!

- Nem vagyok éhes, és haza akarok menni. – Vészjóslóan megindult felém, én pedig egyre inkább süllyedtem bele a matracba, húzva magamra a paplant. Már egészen felettem támaszkodott, néhány centiméter volt arcunk között, és én undorodtam ettől.

- Néhány hét múlva könyörögni fogsz, hogy maradhass velem, hidd el nekem.

- Reménykedni szabad benne, de én néhány hét múlva már itt sem leszek! – Kacagása élesen süvített a fülembe, amitől csak még jobban megijedtem.

- Nem adok neked egy hetet és már könyörögni fogsz, hogy megdugjalak. – Arcom eltorzult, még a gondolatba is belerázkódtam, hogy én meg ő. Na nem azzal van bajom, hogy fiú, hanem a körülményekkel, ahogy megismerkedtünk. Megismerkedtünk? Hát, nem mondanám annak, hogy elraboltat és zavarbaejtőbbnél zavarbaejtőbb dolgokat mond nekem.

- Külön kíváncsi leszek rá. Ne reménykedj ilyenben.

- Ugyan Baekhyun, azt hiszed nem tudom, hogy meleg vagy. Örülj annak, hogy a drágalátos Jongin még él egyáltalán, azok után, ahogy a fenekedet markolászta, és megcsókolt, vagy éppen megdugott. – Láttam rajta, hogy mennyire dühös, és Jongin említésére a szívem darabokra tört.

- Te komolyan elmebeteg vagy! Honnan a francból tudod ezeket?!

- Majd azt hiszed nem foglak szemmel tartani. – Karcos nevetése töltötte be a csendes szobát, végül pedig, amire nem számítottam, ráült a csípőmre, végül pedig akkora pofot kevert le, hogy azt hittem csak álmodom. Odakaptam az arcomhoz, ahol az égető pofon csattant, szemeimbe könnyek gyűltek. – Még egyszer meg ne tudjam, hogy mással szexelsz!

- Te hülye vagy? – Ordítottam magamból kikelve. – Tudtommal ő a barátom, nem pedig te! És még egyszer meg ne merjél ütni, mert eltöröm a kezed. Hidd el, képes lennék rá.

- Ugyan már. Azért mert két évig jártál taekwondozni, még nem hiszem, hogy képes lennél felvenni velem a versenyt.

- Miért, ki vagy te? – Lekicsinylően köptem a szavakat a képébe. Fogalmam sincs kinek képzeli ez magát! Csak egy mitugrász!

- Én? Hogy ki vagyok én, édesem? Valószínűleg a legrosszabb álmaidban sem gondoltál arra, hogy valaha egy valódi maffiózóval lesz majd dolgod, mi?

- T-te miről zagyválsz, úgy őszintén?

- Az apám a maffiafőnök. – Nem mondom, hogy nem ijedtem meg még jobban, mert de, nagyon is féltem. Biztos voltam benne, hogy ez csak egy nagyon-nagyon rossz álom. Abban is biztos voltam, hogy pár óra és felébredek, és visszatérhetek a rendes életembe.

- Csak… Haza akarok menni. – Nem akartam szipogni, de annyira féltem, hogy csak megindultak maguktól a könnyeim.

- Én is sok mindent akarok, de nem kaphatsz meg mindig mindent.

- Akkor ez rád is nagyon igaz. Soha nem fogsz megkapni engem. – Nem akartam pimasz lenni vele, csak kicsúszott a számon.

- Szeretnéd a párját is megkapni? – Hangja nyugodt volt, és tényleg nagyon magabiztosnak tűnt.

Való igaz, hogy nem volt csúnya az elrablóm, de elmebetegnek viszont elmebeteg. Nincs nekem szükségem ilyenre. Mindig is nyugodt életet szerettem volna élni, erre folyton csak zűrzavarokba keverem magam.

- Honnan tudod, hogy ki vagyok én?

- Bébi, figyeltél te, hogy mit mondtam? Azt hiszed, aki a maffiának dolgozik, az nem tud kideríteni egy-kettőre bármit, amire kíváncsi?

- Megtennéd, hogy nem becézgetsz? Baekhyun. Ez a nevem.

- Úgy hívlak, ahogy csak akarlak. És egyél végre!

- Dugd fel magadnak a kajádat. – Csattant is a pofon párja az arcomon.

- Játszhatunk így is. Se ma, se holnap nem kapsz se reggelit, se ebédet, se vacsorát!

- Nem is kell! Sőt, be se gyere hozzám, az lesz a legjobb! – Dühösen fordultam el tőle, nem voltam kíváncsi a képére.

- Este jövök.

- Minek?

- Aludni?

- Mi?! És akkor szerinted én hol fogok?

- Vajon hol? Mellettem. Nem fogsz belehalni.

- Nem akarok melletted aludni. Még a végén megölsz.

- Te hallod magad ilyenkor? Miért ölnélek meg?

- Mert egy rohadt gyilkos vagy. Ezt csinálják a maffiózók, nem?

- Téged akkor sem ölnélek meg. – Már-már gyengéden simított végig az arcomon, ahol még mindig égett kicsit keze nyoma.

- Akkor a többi embert miért?

- Megérdemelték bébi, neked nem kell azzal foglalkozni. Te törődj csak a saját dolgoddal.

- Ijesztő vagy.

- Nem is baj, féljél csak. Ha terveznél is szökést, semmi értelme, láthattad, hogy milyen könnyen idehozattalak.

- Utállak.

- Majd nem fogsz. Biztos vagyok benne.

Az ajtó záródása jelezte, hogy elhagyta a szobát, én pedig kicsit megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Nem akartam itt maradni, ezért a fejemben próbáltam valami tervet összerakni, hogy lehetne innen a legkönnyebben megszökni, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Különben is, még csak a helynek az alaprajzát, vagy elhelyezkedését sem ismerem, hogy tudjam merre lehetne keresni a kijáratokat.

Óvatosan felkeltem az ágyról, és kisettenkedtem a szobából. Habár fogalmam sem volt merre kellene elindulnom, mert annyi folyosó volt ott, hogy abba belezavarodtam, ha csak körbenéztem. Mindenesetre, rossz helyre semmiképpen nem lyukadhatok ki, így elindultam az egyik folyosón, ami szimpatikusnak tűnt. Jelen esetben az sem érdekelt, hogy nem túl sok ruha volt rajtam, mert hát alváshoz minek, különben is meleg van itt, mint a pokolban.

Bolyongásom véget ért, mikor a folyosó végén egy ajtót pillantottam meg, ahonnan hangok szűrődtek ki. Közelebb merészkedve fülemet az ajtóra tapasztottam, hogy jobban halljam miről folyik bent a diskurzus. Nem gondolnám, hogy mocskos ügyleteket rendeznének, mert akkor nem nevetést hallanék leginkább.

Hirtelen azonban a biztonságot nyújtó ajtó eltűnt kezem alól, így beestem a szobába, és egy pár méregdrága cipőbe bújtatott lábat láttam meg magam előtt. Hangosan kacagtak rajtam, én pedig legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

- Na hát Chanyeol, milyen kis kíváncsi fáncsi az új szeretőd. – Már éppen szólásra nyitottam volna a szám, hogy én bizony nem vagyok a szeretője, de megelőzött.

- Majd meg lesz nevelve. Úgy látszik a reggeli nem volt neki elég.

- Csak vigyázz a csinos kis seggére. Kár lenne érte.

- Bocsássatok meg egy kicsit nekem.

Chanyeol erősen ráfogott a karomra, és rángatni kezdett visszafele.

- B-bocsánat.

- Csendbe legyél. – Hangja színétől összerezzentem, elképzelésem nem volt mi fog most történni.

Mikor visszaértünk a szobám ajtajához durván lökött be rajta.

- Nem akartalak becsukni, bíztam benned. De! Semmi közöd az én ügyleteimhez. Este jövök. – Rámkulcsolta az ajtót, én pedig felkucorodtam az ágyra, közben pedig szidtam magam mennyire ügyes is vagyok.