Rabod vagyok - negyedik fejezet

Őszintén szólva, nem volt sok kedvem az egész estéhez, de ha már elígérkeztem, akkor elmegyek. A beígért öltönyöm is megérkezett, bár nem tudom Chanyeol honnan tudja a méreteim, de miután felpróbáltam, rá kellett jönnöm, hogy tökéletesen passzol rám. Tényleg mindent tud rólam, bár ez nagyon zavar. Megtanítom én majd neki, hogy hogyan kell udvarolni, mert ez nem a legjobb módja.

Szeretnék csinos lenni ma este, ha már a többi napon nincs rá lehetőségem. Körbenéztem a szobában, valami használható után kutattam, de sajnos semmi eredménye nem volt, ugyan is semmi érdemleges nem akadt a kezem ügyébe. Tényleg szerettem volna szép lenni, de így csak a ruhámmal próbálkozok majd.

Este kopogtak az ajtómon, ami csak azt jelentheti, hogy Chanyeol az.

- Gyere! – Kikiabáltam neki, miközben a tükörben nézegettem magam. Azon gondolkodtam mivel tűnhetnék ki a tömegből, de nem jutott semmi eszembe.

- Annyira szép vagy. – Mögém lépett és átölelt, mintha csak a párja lennék.

Mindent összevetve nem is annyira szörnyű ahhoz képest itt nekem. Sosem tör rám, mindig kopog, igazából úgy komolyabban nem mászott még rám. Az már más kérdés, hogy nem enged ki engem ebből a szobából, és elég unalmas itt lennem, de lehetne sokkal rosszabb is. Lehetne egy erőszakos vadállat, és annyiszor erőszakolna vagy verne meg, ahányszor csak akarna.

- Nem eléggé.

- Mit akarsz még? Mit hozassak neked?

- Lényegtelen. Inkább menjünk, mert már megbolondulok napok óta ebben a szobában.

- Megígérem, ha ma jó leszel, akkor nagyobb szabadságot adok majd neked. Szeretném, ha jól éreznéd itt magad.

- Mégis valahogy rosszul csinálod. Mióta is vagyok itt? Már lassan két hete, és ki sem mozdulhattam innen. Hiányzik a friss levegő, a nap, az eső, szeretnék végre elázni, nem csak itt rohadni. Mit akarsz tőlem, de komolyan?

- Megbeszélhetnénk ezt később? Nem éppen aktuális a dolog, tekintve, hogy már kint kellene lennem, mint vendéglátó.

- Persze, gondoltam, hogy téged egyáltalán nem érdekellek.

- De, igen is érdekelsz, csak nem most! Na gyere. – Megfogta a kezem és kirángatott a szobából. Persze, nem most… Meg sosem.

Igaz, nem jutottam messzire, mert csak az udvarig kellett kimenni, de végre valahára ért egy kis friss levegő is. Minden pillanatát imádtam, még ha hirtelen is érte az arcomat a nyári szellő kellemes fuvallata. Chanyeol védelmezően húzott magához, bár nem értem minek, mikor végre élvezni akartam a szabadságom, de jelen pillanatban nem is nagyon érdekelt. Majd’ kiugrottam a bőrömből, pedig csak a kertig jutottam. Mindenesetre az útvonalat megjegyeztem, hátha jól jöhet még a szökésem idejére.

- Mindenki téged bámul. – A füles kicsit erősebben fogott rá a derekamra, mire felszisszentem, mert hát nem volt éppen kellemes.

- Attól még nem kell megszorítanod. Hadd nézzenek, azért van szemük. Van alkohol is nálad?

- Bébi, hogyne lenne – vigyorgott rám. – Mit hittél? Pont itt ne lenne?

- Remélem nem bánod, ha fogyasztok belőle. – Intett, így leléptem, és megkerestem az italos pultot, ahol a legkülönfélébb alkoholos italokat lehetett felfedezni. Kicsit elidőztem ott, és válogattam közülük, hogy melyik is lenne a legalkalmasabb számomra, de sokat közüle nem is ismertem, így csak ráböktem egyre, amit szimpatikusnak találtam.

Leragadtam az italoknál, csak döntöttem magamba a finomabbnál finomabb – és a kevésbé finomabbakat is. Néztem a tömeget, tele volt tetovált, kigyúrt állatokkal, némelyik kopasz, némelyik hajas baba volt. Voltak meglepően fiatalok is, és már meglehetősen idősek egyaránt köztük.

- Szia. – A hirtelen hangtól kicsit megijedtem, észre sem vettem mikor mellém került valaki. – Elég nehéz elkerülnie a figyelmemet, hogy milyen szép vagy. – Megvillantotta tökéletes mosolyát, bár engem nem igazán érdekelt. Helyesnek helyes volt a fiú, de az én szívem már foglalt. A magas srác elém állt, így eltakarta előlem a tömeget, és kicsit jobban magához vont.

- Szia. Köszi, vagy mi.

- Mi a neved? Én Sehun vagyok.

- Baekhyun. Igazán örvendek.

- Hát még én. Bár, sajnos úgy hallottam te már foglalt vagy. – Az arca egyre közeledett az enyémhez.

- Igen, már foglalt a szívem, egy ideje.

- Akkor… Nekem semmi esélyem, azt hiszem. Milyen kár. – Az ajkai szinte már az enyémet érintették, amikor is a magas férfi eltűnt előlem, és a földre került. Észrevettem, ahogy Chanyeol püföli, pedig én nem ezt akartam. Kétségbeesetten sikongattam, hogy valaki csináljon valamit, bár nem volt sok értelme. Chanyeol és Sehun mindenki szeme láttára verekedtek össze, és ordibáltak egymással.

Végül szétszedték őket, hála istennek, Chanyeol pedig karon ragadott és berángatott a szobájába. Láttam rajta, hogy mennyire dühös, és féltem, mert szerintem képes lenne engem is megütni, habár én semmi rosszat nem csináltam.

- Mondd csak, mi vagy te? Valami ribanc? Vagy, mégis micsoda?

- T-tessék?! – Nem akartam hinni a fülemnek, hogy most tényleg leribancozott.

- Mondom, ribanc vagy? Mindenkinek odaadnád magad, csak nekem nem?!

- Nincs igazad, egyáltalán nem akartam „odaadni” magam neki! – Vészesen közeledett hozzám, én pedig összébb húztam magam, elég erősnek tűnt.

- Tényleg nem? Akkor miért nem lökted el magadtól? Ő megcsókolhatna, de én nem? 

- Csak meglepődtem! É-én sem tudom miért nem löktem el magamtól. Amúgy sem vagyok egy erőszakos típus. 

- Azt tudom. Pont ezért mászik rád mindenki. 

- Szóval, szeretnél megcsókolni? – Nem igazán mertem ránézni, csak félve pislogtam fel rá. Épp elkaptam, ahogy megnyalja az ajkát, és a szemében is felcsillan a vágy az iránt, hogy ajkaival az enyémet érintse.

- Hogyne szeretnélek már. De megmondtam neked, én addig nem érek hozzád, ameddig nem te kéred.

- És ha nem kérem, csak megteszem? – Beharaptam az ajkam.

- Nem foglak ellökni, abban biztos lehetsz.

Beletúrt a hajamba, és nem tehettem róla, de amúgy is nagyon helyes, általában kedves velem, így picit megremegtem alatta. Arcommal közeledni kezdtem felé, végül csak célba értem, és finoman megcsókoltam. Nem akartam elkapkodni, vagy rámenősnek lenni, így csak finoman csókoltam őt, és hála égnek ő sem siettette a dolgot. Nem volt erőszakos, sem követelőző, bár azt akarva-akaratlanul is éreztem, hogy mennyire élvezte a csókunkat, ugyanis merevedő férfiassága a hasamnak nyomódott. Belenyögtem a csókba, de nem akartam ennél tovább menni, így is megcsaltam már a párom. 

- Máskor ne tedd ezt, mert nem fogom bírni visszafogni magam. - Vigyorgott rám, és még nyomott egy puszit a homlokomra.

- Ne haragudj. N-nem szeretnék tovább bezárva élni itt.

- Akkor mi lenne, ha holnap elvinnélek bevásárolni? Úgy sincsen nagyon ruhád.

- Tényleg? Elvinnél?

- Csak máskor ne igyál ennyit. Mintha egy alkoholos üveget csókoltam volna. – Vigyorogva fogott rá a kezemre, és vissza kivezetett a kertbe. A megvert Sehunt azonban sehol nem láttam, bár van egy olyan sejtésem, hogy hazament, vagy éppen haza vitték. Végezetül elég jó kis partyt hozott össze ez az óriás itt mellettem. A végén fáradtan bújtam be az ágyamba, ám nem voltam egyedül. Chanyeol követett, befeküdt mellém, és el sem engedett.

- Voltál már szerelmes? – Odafordultam hozzá, kíváncsi voltam néhány dologra vele kapcsolatban.

- Sosem engedtem meg magamnak, hogy ilyen hülyeségek megtörténjenek velem. Nem szerelmet keresek, csak időszakos szexpartnereket.

- Akkor… Mi történt az előző fiúkkal?

- Mondtam neked… Hazamentek a saját városukba, és élik tovább életüket.

- Egyikükbe se szerettél bele?

- Egyikükbe se. Hülye lennék. Szeretem a szabadságot, szeretem, hogy senkinek nem tartozom felelősséggel.

- Biztos neked is lesz egy olyan valaki majd, akibe bele fogsz szeretni. És hidd el nekem, örülni fogsz neki.

- Biztos, hogy sosem lesz olyanom. Nem vagyok egy hűséges típus. Az előzőek mellett is tartottam szeretőket. Főleg, amíg beleszoknak, hogy itt vannak.

- Akkor mellettem is tartasz?

- Ebben a tekintetben különleges vagy. Nem volt időm szeretőt fogadni, mert nagyon sok a dolgom mostanában. Nem is látogattalak annyit, mint kellett volna, vagy szerettem volna.

- Remélem nem is lesz. Félek a betegségektől.

- Senki nem mondta neked bébi, hogy szexelned is kell velem, bár én örülnék neki, és te sem lennél frusztrált. Különben meg, nem kapnál el nemi betegségeket, mert mindig, minden körülmények között védekezek. De most már aludjál. Eléggé részegre ittad magad.

Magához húzott, és betakargatta magunkat. Kicsit nyugodtabb voltam, néha nagyon félelmetes itt egyedül aludnom, furcsa zajok vannak, de így nem lesz olyan borzasztó. A testemben furcsa érzések keringenek, nem tudom hova tenni őket, de nem is szeretnék jelenleg ezzel foglalkozni. Most csak aludni akarok, nagyon fáradtnak érzem magam már. 

Rabod vagyok - harmadik fejezet

Pár nappal később egészen kezdtem megszokni a helyzetet, amibe kerültem, ami persze nem jelentett egyet azzal, hogy el is fogadtam. Magamban még mindig azon töprengtem, hogy hogyan is tudnék elmenekülni innen, de tekintve, hogy szó szerint rabként vagyok itt tartva, nem sok használható jutott eszembe. Jelen helyzetben már annak is örültem volna, ha néha napján kimehetek egy picit a friss levegőre, de semmi. Teljesen korlátozva voltam a szabadságomban.

Az, hogy ennyit voltam egyedül elég időt hagyott nekem a gondolkodásra, de én csak is imádott Jonginomra tudtam gondolni, hogy mi lehet vele. Még elbúcsúzni sem tudtam tőle, annyira hirtelen történt ez az egész. Utáltam ezt az egészet, tehetetlennek és szerencsétlennek éreztem magam.

Az ajtó hangos dörömböléssel nyílt ki, és megjelent fogva tartóm az ebédemmel. Még, ha nem is vagyok éhes, jobban járok, ha eszek egy keveset, mert nem szeretnék úgy járni mint első két nap.

- Chanyeol... – félve pillogtam rá. Sosem tudom kiszámítani éppen milyen kedvében van, és nem szeretném magamra haragítani.

- Mondd cicám. – A hideg rázott ezektől a hülye becenevektől, de ezt sem merem szóvá tenni már.

- Szeretnék egy kicsit kimenni innen. Kezdem magam depressziósnak érezni a folytonos bezártságtól. Kérlek. – Láttam rajta, hogy gondolkodóba esett, talán elérhetek nála valamit. Nagyon szerettem volna, mert kezdek idegösszeroppanást kapni.

- Tudod mit? Megbízom benned, lásd milyen jó szívem van. Ma este kertipartyt tartok, megengedem, hogy el gyere te is. De csak visszafogottan, nem szeretném, ha megint engedetlen lennél, mert tudod, nekem sem esik ám jól, ha bántanom kell téged. Ne aggódj semmin, hozatok neked megfelelő öltözéket, aztán jövök érted este.

- Kertiparty? Kik lesznek mégis ott? – Összeráncoltam a szemöldököm, nem szerettem volna holmi gyilkosok és bűnözők társaságában tengni-lengni.

- Ügyfelek, munkatársak, barátok, rokonok. Ne aggódj, senki olyan, aki csak egy ujjal is hozzád érhetne.

- Eszembe sem jutott ilyen.

- Eszel te rendesen? – Felemelte a pólót rajtam, én pedig teljesen megalázva éreztem magam. Minek nézeget ez engem? Hirtelen kaptam a póló után és visszarángattam magamra.

- Eszek! És ne kukkoljál.

- Ó édesem, foglak én még ennél kevesebb ruhában is látni egyszer. – Megnyalta ajkait, mire nekem is nyelnem kellett egy nagyot, bár van egy sejtésem, hogy nekem teljesen más okból, mint neki.

Egész életemben úgy terveztem, hogy Jonginnal fogom leélni a hátralévő időm, ő lesz nekem az első, és az utolsó is, nem véletlen adtam neki oda magam. Amióta az eszemet tudom jóban vagyunk, kiskorunk óta ismerjük egymást. Először csak a szüleink voltak jóban, majd óvodás korunkban mi is elkezdtünk barátkozni egymással. Boldog voltam, hiszen megtaláltam egy igaz barátot a személyében, még az iskolát is úgy választottuk, hogy ne kelljen elszakadnunk egymástól. Ő lett a legjobb barátom, soha nem hagyott engem cserben, mindig ott volt nekem, ha kellett, és természetesen fordítva is.

 Aztán az egyik középiskolai bulin nagyon összevesztünk. Akkoriban nagyon tetszett nekem egy srác, aki egészen a buli napjáig azt sem tudta, hogy létezem, ott azonban mégis felfigyelt rám. Beszélgettünk, táncoltunk, végül pedig lekapott. Az volt életem első csókja, és nem így képzeltem el. Nem is értettem az emberek mit szeretnek benne annyira, mert én egyáltalán nem voltam elájulva tőle, sőt. A srác egyre erőszakosabb lett, durván csókolt, kezét a fenekemre helyezte, hiába toltam el onnan. Erőszakosan nekinyomott a falnak, nem hagyva nekem semmi menekülő utat, és hiába is kiáltoztam volna segítségért, úgy sem hallotta volna senki sem, hiszen a zene nagyon hangosan szólt. Végszóra azonban Jongin megérkezett, és lerángatta rólam azt az állatot, hogy aztán karon ragadva engem kitessékeljen a levegőre. Tisztán emlékszem minden egyes szavára, hogy hogy lehettem ennyire hülye, mégis miket képzeltem, mikor mindenki tudja, hogy Ryuho csak a szexre hajt, semmi másra. Elszégyelltem magam, belesajdult a szívem is, ahogy Jonginra néztem, és láttam a szemében a fájdalmat és a csalódást. Veszekedtünk, ordibáltunk egymással, végül legnagyobb meglepetésemre magához húzott, és megcsókolt. Teljesen máshogy csinálta, mint Ryuho, teljesen más érzés volt nekem is, és ebben a pillanatban megértettem miért szeretik annyira az emberek. Szerencsére meg tudtuk beszélni utána, azóta pedig semmi és senki nem tudott minket szétválasztani egymástól. Teljes mértékben biztos voltam abban, hogy szerelmes vagyok belé, és senki mást nem akarok csak is őt.

Nagyot sóhajtva láttam neki ebédemnek, és a napok során azzal is megbarátkoztam, hogy Chanyeol néha itt marad, és végignézi, ahogy eszek.

- Mégis min töröd azt a szép kis buksid?

- Mindegy min gondolkodom, téged úgy sem érdekel.

- Ne legyél ilyen kegyetlen – biggyesztette le ajkait. Kezd az őrületbe kergetni. Hol aranyos és kedves, törődő, hol pedig egy pszichopata állat. Teljesen összezavar, mintha legalább bipoláris zavarban szenvedne. – Tudhatnád, hogy minden érdekel, ami veled kapcsolatos.

- Tényleg tudni akarod? A barátomon gondolkodtam, hogy mi lehet vele, és nosztalgiáztam magamban, hiányzik. Hiányzik az ölelése, a csókjai, a mosolya. – Láttam, hogy megfeszült, szemeiből dühöt és csalódottságot tudtam csak kiolvasni.

- Nem megmondtam neked, hogy ne emlegesd azt a férget? – Hatalmas erővel csapott az ágy melletti kis asztalra, ám engem ez nagyon megijesztett, reszkettem, nem tudtam mi fog most következni. Az pedig külön fájt, hogy ilyen szavakkal illeti a páromat.

- De te kérdezted! – Kibuggyant az első könnycsepp a szememből, amit lassan követett a többi is. – Ha tényleg annyira imádsz, akkor engedj haza innen.

- Otthon vagy. Szokj hozzá. – Hangja rideg és érzelemmentes volt, nem tudtam hova tenni.

- Ha otthon lennék, meglenne a szabadságom. Kérlek, hadd menjek haza.

- Szabadság kell?! Akkor mondjuk talán ne üsd bele a csinos kis pofid olyanba, amihez semmi, de semmi közöd nincs! Tudod mi ment utána? ’Hogy lehet ilyen neveletlen egy szerető?’ ’Nem tudod kordában tartani a kis ribancot?’ ’Nem ezt szoktuk meg tőled, Chanyeol!’ Mindenki, ismétlem mindenki a seggedről beszélt utána, mert természetesen olyan bénán estél, hogy mindenki látta. Van fogalmad róla mennyire féltékeny voltam, és legszívesebben mindet megöltem volna helyben? – Nem kiabált, hangja túl nyugodt volt, amitől csak még jobban féltem.

- B-bocsánat. Nem tudom hányszor kértem már bocsánatot. – Szidását hallgatva sós cseppjeim csak még jobban folyni kezdtek, így teljesen fátyolos szemekkel láttam csak, ahogy a füles mozdul, és karomat elkapva húzott az ölébe. Kezeit félgömbjeimre helyezte, végül belemarkolt.

- Ez itt csak is hozzám tartozik. – Mancsait átvezette a combomra, amik teljesen csupaszak voltak. – Megértetted? – A hirtelen jött csípő érzésre megugrottam egy picit, ahogy tenyerei találkoztak meztelen testrészemmel. Nem mertem megszólalni, csak bólogattam. – Nem hallottam!

- I-igen, meg. – Ajkaim remegtek, végezetül pedig arca meglágyult, óvón ölelt át, és nyugtatóan simogatta a hátam.

- Ha tudnád memnyire fel tudsz izgatni. – Hangja rekedtes volt, forró leheletét éreztem a bőrömön, ujjai pedig gerincem mentén szánkáztak fel-le. Éreztem merevedő férfiasságát is, emiatt pedig pír szökött az arcomra. – Legszívesebben most belebasználak a matracba és nem kímélnélek. De megvárom, ameddig majd könyörögsz érte.

Meg akartam szólalni, hogy arra várhat, de egy hang sem jött ki a torkomon. Mi több, ki akartam mászni az öléből, de nem mertem megmozdulni, féltem szinte mindentől. Kiszámíthatatlan volt, sosem tudtam éppen min jár az esze, de talán jobb is volt ez így. Nem tudom min gondolkodhat egy gyilkos, de van egy sejtésem, hogy már csak a gondolataitól is rettegnék.

- Miért vagy benne olyan biztos, hogy könyörögnék neked bármikor is érte? Tudod én nem szexelek össze vissza, csak olyannal, akit szeretek! – Dühösen töröltem le a könnycseppjeim ökölbe szorított kezeimmel. Annyira mérges voltam rá, hogy az elképzelhetetlen.

- Ugyan bébi, figyeld meg, így lesz. Minden kis ribanc ilyen. Eleinte csak kéretik magukat, de aztán mikor rájönnek, hogy innen nem menekülnek, mindig beadják a derekuk. Ugyan ez lesz veled is.

- M-mi van most a többiekkel? – Félve kérdeztem meg, bár volt egy sejtésem, hogy mégis mi történhetett velük.

- Ó, mi van velük? – Ércesen kacagott fel. – Némelyikük nem bírta a kiképzést. A többi jó pénz fejében befogja a száját és éli a kis életét. Az, hogy milyen indokot találnak ki otthon már nem az én saram. De egyik sem mer pofázni, tudják, hogy bárhol rájuk találok.

- Te őrült vagy, remélem tudod. – Hitetlenkedve ráztam a fejem, az agyam igyekezett felfogni mégis miket mondott nekem az előbb.

- Aww, köszönöm a bókot. Igazán. – Vigyora kiszélesedett. Végre valahára kikecmergett alólam, felállt az ágyról, és az ajtóhoz sétált. – Készülj, hozatok neked ruhát estére. – Ezzel a mondattal hagyott engem hátra a szobában.

Rabod vagyok - második fejezet

Egész nap egyedül voltam a szobában, semerre nem tudtam kimenni, tekintve, hogy bezárt ide ez az őrült. Bele sem merek gondolni miket tervez csinálni velem, amilyen elmebeteg még képes megerőszakolni. Hirtelen eszembe jutott, hogy a telefonom valószínűleg nálam maradt, bár már biztos le van merülve azóta, így még Jonginnak sem tudtam szólni, hogy legyen az én hős lovagom, és mentsen ki.

A parányi ablakon kinézve, ami a szobának adott némi fényt, láttam, hogy már sötét van. Jongin és a szüleim már biztos rettenetesen aggódnak értem, és csak reménykedni mertem benne, hogy legalább szóltak a rendőrségnek. Unalmamban beledőltem az ágyba, és legalább egy órán keresztül bámultam a plafont. Semmittevésemet a kulcslyuk zörgölődése zavarta meg, én pedig villámsebességgel rántottam magamra a paplant, hogy ne kelljen vele beszélnem. Nem voltam rá kíváncsi, sem az arcára, sem a hangjára, vagy arra, amit mondani akarna. Szorosan becsuktam a szemem, és próbáltam úgy tenni, mintha aludnék. Azonban őt ez mit sem zavarta, bevágódott mellém az ágyra, cselekedete olyan váratlanul ért, hogy összerezzentem az ágyban, amit valószínűleg ő is megérzett.

- Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúsztad a reggelit. Mi a kurva életet kerestél te ott? Itt a helyed, ebben a rohadt szobában! – Eleinte nem válaszoltam neki, hátha akkor majd békén hagy. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Erősen ragadta meg karom, hogy a hátamra fordítson és csípőmre ült. Ezt már én sem tűrtem tétlenül, kipattantak a szemeim, de arra nem számítottam, hogy arca szinte az enyémben van, így szánk is majdnem összeért.

- Mondtam már, hogy bocsánat. Nem direkt volt. Én csak… Szerettem volna egy kis vizet inni, mert szomjas voltam.

- Itt van a szobádban a fürdőszoba beépítve, onnan miért nem jó?

- Honnan kellett volna tudnom szerinted? – Hangom magasabb volt a megszokottnál, de annyira nem tudok higgadt maradni mellette.

- Te ne ordibálj velem! Figyelj ide, én nem akarlak téged bántani, de ha nem leszel jó, akkor kénytelen leszek megnevelni téged. Azt is megígérhetem neked, hogy akaratod ellenére nem nyúlok hozzád, de garantálom, hogy nem sokáig fogod bírni.

- De hazudsz nekem! Akaratom ellenére tartasz itt! Haza akarok menni, a családomhoz. Félek tőled és ettől az egész helytől. Ráadásul éhes is vagyok.

- Sajnálom bébi, nem engedhetlek haza. Megmondtam, hogy nem kapsz semmit.

- Ennyire kegyetlen te sem lehetsz! Nem ettem semmit egész nap. – Még egy könnycsepp is legördült az arcomon, hogy hitelesebbnek tűnjön.

- És bizony holnap sem fogsz. – Ujjai érintése alatt kicsit megremegtem, féltem mikor hozzám ért, végül pedig közelebb hajolt hozzám, de én elfordítottam a fejem előle, nem akartam, hogy megcsókoljon.

- Csak ne érj hozzám.

- Menj el fürdeni. Addig hozok neked valamit. – Leszállt rólam és már el is tűnt a szobából. Gyorsan beiszkoltam a fürdőszobába, és vettem egy forró fürdőt. Azt kívántam bárcsak eltűnhetnék innen, akárhova, ettől már minden jobb lenne. Még a fürdőszobába is hallatszódott, ahogy becsukja maga után az ajtót, ezért sietősre vettem, és a lehető legnagyobb törölközőt tekertem magamra, hogy minél nagyobb területet fedjen belőlem. Nem volt kedvem mutogatni magam egy eszelős perverz előtt.

- Mit hoztál nekem?

- Remélem tej és keksz megfelel.

- Ilyenkor bármi! – Lábaimat szedve pattantam fel az ágyra, hogy magam elé vegyem a tejet és a kekszet. – K-köszönöm, vagy mi.

- Ennyire szégyenlős vagy? Vagy minek ekkora törölköző?

- Mit hittél? Hogy majd meztelenül találsz itt, mire visszatérek? – Megnyalta ajkait, kezeit combomra helyezte, de azonnal elütöttem onnan őket.

- Őszintén? Igen, azt gondoltam.

- Hát rosszul gondoltad!

- Fenébe is Baekhyun, teljesen elveszed az eszem. – Hajamba túrt, ajkai vészesen közel kerültek az enyémekhez, és én nem tudtam mit tenni, lehunytam a szemem és nyeltem egy hatalmasat. Nem tudtam mi fog következni, annyira bizonytalan vagyok itt szinte mindenben. Mikor még egy perc után sem tett semmit, reszketve sóhajtottam fel, és nem bírtam visszatartani a kikéredzkedő könnyeimet. Utáltam, hogy ennyit sírok, és ilyen gyenge vagyok, de nagyon féltem.

Chanyeol megtörölte arcomat, majd távolabb húzódott tőlem, de a bámulásom akkor sem hagyta abba. Utálok úgy enni, hogy néz közben valaki, és most is frusztrált voltam, ezért csak gyorsan magamba tömtem a kekszet, majd leöblítettem a tejjel.

- Ha jó fiú leszel, holnap este is kapsz egy keveset. Talán túl szigorú voltam veled, és tényleg nem lenne szabad éheztetnem, így is vékony vagy egy kicsit.

- Hát, a páromnak pont megfelelek úgy, ahogy vagyok! – Durcásan tettem keresztbe magam előtt a kezem. Azonban nem sokáig tartott a kedvessége, erősen fogott rá karomra.

- Még egyszer meg ne említsd azt a rohadékot! Már nem a párod! Értsd meg, most már hozzám tartozol.

- Nem tartozom hozzád, nem is ismerlek, nem szeretlek, sőt! Miért hozattál ide egyáltalán? Mit akarsz tőlem?

- Akarlak Baekhyun, csak magamnak akarlak. El fogom érni, hogy te is akarj majd engem. Tökéletes páros lennénk, hidd el nekem.

- Elég furcsák az ismerkedési szokásaid, és nem is igazán tetszenek.

- Majd megkedveled őket, bébi.

Kedvetlenül bújtam be a takaró alá, és összerezzentem, ahogy megéreztem Chanyeol mellkasát a hátamnak nyomódni. Karjait derekam köré helyezte, úgy húzott magához még közelebb, fejét pedig nyakhajlatomba fúrta, így éreztem forró leheletét a bőrömön.

- Nem akarnád lekapcsolni a villanyt? – Válaszul csak egy hümmögést kaptam, mire tapsolt kettőt és a szobára sötétség borult. Praktikus.

- Meg fogod szeretni itt Baekhyun, nem vagyok rossz ember, csak jelenleg tűnhet úgy. És, ha majd nem akarsz elszökni tőlem, akkor a szobát sem fogom kulcsra zárni.

- Ma is annyira unatkoztam itt. Legalább könyveket, vagy valami tévét hozathatnál nekem.

- Meglátom mit tehetek az ügy érdekében, de nem ígérek semmit sem.

Válaszolni már nem válaszoltam neki, ugyanis szemeim elnehezedtek, majd álomba szenderedtem.

Az éjszaka közepén azonban arra keltem, hogy Chanyeol rázogat, és saját verejtékben feküdve húz oda magához. Automatikusan öleltem át, annyira rettegtem még most is, habár most már világossá vált, hogy csak álmodtam. Nyugtatóan simogatta immár meztelen hátam, mert elfelejtettem tőle pólót és alsót kérni alváshoz, így a törölközőben aludtam el, ami viszont lecsúszott rólam.

- Ne félj bébi, itt vagyok neked. Csak egy rossz álom volt, semmi más.

Nem tudtam mire vélni ezt a fajta viselkedését, de igazából most nem is nagyon érdekelt, csak boldog voltam, hogy itt van mellettem valaki, és nem egyedül kell megküzdenem ezzel. Még a végén kiderül, hogy van szíve, és tényleg nem olyan rossz ember, mint én azt első pillanatban feltételeztem róla.

- Gyere édes, feküdjünk vissza. – Lassan bólintottam, azonban most nem háttal neki feküdtem le, hanem teljesen belebújva a mellkasába, hogy ha bármi is történne, ő majd megvéd engem.  Valószínűleg teljesen elment az eszem, mert hogy gondolhattam olyat, hogy megvéd engem, mikor pont tőle kellene valakinek megvédenie! De jelenleg még ez sem érdekelt, csak az, hogy végre ismét alhassak, addig sem kell gondolkodnom, vagy azon keseregnem, hogy milyen rossz vágányra is futott az életem.  

Rabod vagyok - első fejezet

Az első éjszakám borzalmasan telt ebbe a pokolba, ahova belekényszerített ez az őrült. Reggel igyekeztem minél többet aludni, hogy ne kelljen vele beszélnem, vagy ne kelljen látnom. Biztos valami agyi defektusa van, mert én őt nem ismerem, így ő sem ismerhet engem. Bár, ha a nevemet tudta, akkor elképzelhető. Erősen gondolkodtam, hogy honnan ismerhet, de semmi elképzelésem sem volt. Az egyetemről biztosan nem, eléggé szürke egérke vagyok ott, leginkább csak tanulok és semmi mást nem csinálok. Esetleg a munkahelyem láthatott már, mert hiába jó a memóriám, nem minden vendégnek jegyzem meg az arcát, aki betér hozzánk a kávézóba.

Gondolkodásomból az ajtó nyitódása zavart fel, mire én össze is rezzentem, és belépett rajta az a személy, akinek igazából sem a nevét, sem az életkorát nem is tudom. Jelen esetben mondjuk sokkal jobban érdekel, hogy mégis miért hozott engem ide.

Vigyora kiszélesedett mikor meglátta, hogy már fent vagyok, és letett az ágyamra egy tálcát, tele finomabbnál finomabb ételekkel. Habár nem voltam éhes, így kedvesen arrébb toltam a tálcát, jelezve, hogy nem kérek semmiből sem.

- Egyél csak bébi, nem akarom, hogy elfogyjál.

- Ki vagy te? És főleg, minek hoztál engem ide?

- Hogy ki vagyok én? – Leült mellém az ágyra, azonban én szerettem volna minél távolabb lenni tőle, ezért kihúzódtam teljesen az ágy szélére. – Ugyan már, hát nem kell félned tőlem. Chanyeolnak hívnak, veled egyidős vagyok. Na jó, igazából kicsit fiatalabb tőled, de az a pár hónap semmit nem számít.

- H-honnan ismersz te engem ilyen jól? Azt sem tudom ki vagy!

- Nem baj, nem is az a lényeg. Én ismerlek téged. Most pedig egyél!

- Nem vagyok éhes, és haza akarok menni. – Vészjóslóan megindult felém, én pedig egyre inkább süllyedtem bele a matracba, húzva magamra a paplant. Már egészen felettem támaszkodott, néhány centiméter volt arcunk között, és én undorodtam ettől.

- Néhány hét múlva könyörögni fogsz, hogy maradhass velem, hidd el nekem.

- Reménykedni szabad benne, de én néhány hét múlva már itt sem leszek! – Kacagása élesen süvített a fülembe, amitől csak még jobban megijedtem.

- Nem adok neked egy hetet és már könyörögni fogsz, hogy megdugjalak. – Arcom eltorzult, még a gondolatba is belerázkódtam, hogy én meg ő. Na nem azzal van bajom, hogy fiú, hanem a körülményekkel, ahogy megismerkedtünk. Megismerkedtünk? Hát, nem mondanám annak, hogy elraboltat és zavarbaejtőbbnél zavarbaejtőbb dolgokat mond nekem.

- Külön kíváncsi leszek rá. Ne reménykedj ilyenben.

- Ugyan Baekhyun, azt hiszed nem tudom, hogy meleg vagy. Örülj annak, hogy a drágalátos Jongin még él egyáltalán, azok után, ahogy a fenekedet markolászta, és megcsókolt, vagy éppen megdugott. – Láttam rajta, hogy mennyire dühös, és Jongin említésére a szívem darabokra tört.

- Te komolyan elmebeteg vagy! Honnan a francból tudod ezeket?!

- Majd azt hiszed nem foglak szemmel tartani. – Karcos nevetése töltötte be a csendes szobát, végül pedig, amire nem számítottam, ráült a csípőmre, végül pedig akkora pofot kevert le, hogy azt hittem csak álmodom. Odakaptam az arcomhoz, ahol az égető pofon csattant, szemeimbe könnyek gyűltek. – Még egyszer meg ne tudjam, hogy mással szexelsz!

- Te hülye vagy? – Ordítottam magamból kikelve. – Tudtommal ő a barátom, nem pedig te! És még egyszer meg ne merjél ütni, mert eltöröm a kezed. Hidd el, képes lennék rá.

- Ugyan már. Azért mert két évig jártál taekwondozni, még nem hiszem, hogy képes lennél felvenni velem a versenyt.

- Miért, ki vagy te? – Lekicsinylően köptem a szavakat a képébe. Fogalmam sincs kinek képzeli ez magát! Csak egy mitugrász!

- Én? Hogy ki vagyok én, édesem? Valószínűleg a legrosszabb álmaidban sem gondoltál arra, hogy valaha egy valódi maffiózóval lesz majd dolgod, mi?

- T-te miről zagyválsz, úgy őszintén?

- Az apám a maffiafőnök. – Nem mondom, hogy nem ijedtem meg még jobban, mert de, nagyon is féltem. Biztos voltam benne, hogy ez csak egy nagyon-nagyon rossz álom. Abban is biztos voltam, hogy pár óra és felébredek, és visszatérhetek a rendes életembe.

- Csak… Haza akarok menni. – Nem akartam szipogni, de annyira féltem, hogy csak megindultak maguktól a könnyeim.

- Én is sok mindent akarok, de nem kaphatsz meg mindig mindent.

- Akkor ez rád is nagyon igaz. Soha nem fogsz megkapni engem. – Nem akartam pimasz lenni vele, csak kicsúszott a számon.

- Szeretnéd a párját is megkapni? – Hangja nyugodt volt, és tényleg nagyon magabiztosnak tűnt.

Való igaz, hogy nem volt csúnya az elrablóm, de elmebetegnek viszont elmebeteg. Nincs nekem szükségem ilyenre. Mindig is nyugodt életet szerettem volna élni, erre folyton csak zűrzavarokba keverem magam.

- Honnan tudod, hogy ki vagyok én?

- Bébi, figyeltél te, hogy mit mondtam? Azt hiszed, aki a maffiának dolgozik, az nem tud kideríteni egy-kettőre bármit, amire kíváncsi?

- Megtennéd, hogy nem becézgetsz? Baekhyun. Ez a nevem.

- Úgy hívlak, ahogy csak akarlak. És egyél végre!

- Dugd fel magadnak a kajádat. – Csattant is a pofon párja az arcomon.

- Játszhatunk így is. Se ma, se holnap nem kapsz se reggelit, se ebédet, se vacsorát!

- Nem is kell! Sőt, be se gyere hozzám, az lesz a legjobb! – Dühösen fordultam el tőle, nem voltam kíváncsi a képére.

- Este jövök.

- Minek?

- Aludni?

- Mi?! És akkor szerinted én hol fogok?

- Vajon hol? Mellettem. Nem fogsz belehalni.

- Nem akarok melletted aludni. Még a végén megölsz.

- Te hallod magad ilyenkor? Miért ölnélek meg?

- Mert egy rohadt gyilkos vagy. Ezt csinálják a maffiózók, nem?

- Téged akkor sem ölnélek meg. – Már-már gyengéden simított végig az arcomon, ahol még mindig égett kicsit keze nyoma.

- Akkor a többi embert miért?

- Megérdemelték bébi, neked nem kell azzal foglalkozni. Te törődj csak a saját dolgoddal.

- Ijesztő vagy.

- Nem is baj, féljél csak. Ha terveznél is szökést, semmi értelme, láthattad, hogy milyen könnyen idehozattalak.

- Utállak.

- Majd nem fogsz. Biztos vagyok benne.

Az ajtó záródása jelezte, hogy elhagyta a szobát, én pedig kicsit megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Nem akartam itt maradni, ezért a fejemben próbáltam valami tervet összerakni, hogy lehetne innen a legkönnyebben megszökni, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Különben is, még csak a helynek az alaprajzát, vagy elhelyezkedését sem ismerem, hogy tudjam merre lehetne keresni a kijáratokat.

Óvatosan felkeltem az ágyról, és kisettenkedtem a szobából. Habár fogalmam sem volt merre kellene elindulnom, mert annyi folyosó volt ott, hogy abba belezavarodtam, ha csak körbenéztem. Mindenesetre, rossz helyre semmiképpen nem lyukadhatok ki, így elindultam az egyik folyosón, ami szimpatikusnak tűnt. Jelen esetben az sem érdekelt, hogy nem túl sok ruha volt rajtam, mert hát alváshoz minek, különben is meleg van itt, mint a pokolban.

Bolyongásom véget ért, mikor a folyosó végén egy ajtót pillantottam meg, ahonnan hangok szűrődtek ki. Közelebb merészkedve fülemet az ajtóra tapasztottam, hogy jobban halljam miről folyik bent a diskurzus. Nem gondolnám, hogy mocskos ügyleteket rendeznének, mert akkor nem nevetést hallanék leginkább.

Hirtelen azonban a biztonságot nyújtó ajtó eltűnt kezem alól, így beestem a szobába, és egy pár méregdrága cipőbe bújtatott lábat láttam meg magam előtt. Hangosan kacagtak rajtam, én pedig legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

- Na hát Chanyeol, milyen kis kíváncsi fáncsi az új szeretőd. – Már éppen szólásra nyitottam volna a szám, hogy én bizony nem vagyok a szeretője, de megelőzött.

- Majd meg lesz nevelve. Úgy látszik a reggeli nem volt neki elég.

- Csak vigyázz a csinos kis seggére. Kár lenne érte.

- Bocsássatok meg egy kicsit nekem.

Chanyeol erősen ráfogott a karomra, és rángatni kezdett visszafele.

- B-bocsánat.

- Csendbe legyél. – Hangja színétől összerezzentem, elképzelésem nem volt mi fog most történni.

Mikor visszaértünk a szobám ajtajához durván lökött be rajta.

- Nem akartalak becsukni, bíztam benned. De! Semmi közöd az én ügyleteimhez. Este jövök. – Rámkulcsolta az ajtót, én pedig felkucorodtam az ágyra, közben pedig szidtam magam mennyire ügyes is vagyok.